A nevem Gabányi Kinga, 21 éves vagyok és mindig is szerettem önkénteskedni. Van valami káprázatos abban, amikor az ember csak és kizárólag a „jó cél” érdekében dolgozik. Azonban sokkal több van egy ilyen önkéntes táborban, mint csak a cél.
Egy külföldi önkéntes táborban, mint amin én vettem részt 10 napon keresztül Szerbiában, valójában az ott szerzett élmények, nemzetközi barátságok, mások nyelveiből eltanult szavak és szokások, egy kultúra megismerése és a munka közös végzése azok, amik feledhetetlenné teszi az élményt.
Ezt a tábort a Young Researchers of Serbia szervezte, amely 1976 óta működik, és céljai között szerepel a környezetvédelem, a fenntarthatóság, a fiatalok nemzetközi együttműködésének elősegítése és az önkéntesség népszerűsítése. A helyszín a vajdasági Tóthfalu (Totovo) volt, ahol a „Szabó Dénes” Egyesület 2011 óta tevékenykedik a helyi kulturális értékek megőrzéséért és a közösségi élet támogatásáért.
Önkéntesként a falu közösségi tereinek megújításában vettünk részt. A munka fizikai jellegű volt: Gazírtás, kisebb javítások, egy új diákszálló teljes kifestése, állatok etetése, valamint a helyi kinti múzeum-szerű park rendbetétele. Segítettünk egy új kilátó építésében is. A napi munkavégzés nagyjából hat órát jelentett, ez olykor nehéz volt, hiszen tűzött a nap. Kihívást jelentett számunkra, de megérte, hisz úgy éreztük, valami hasznosat teszünk.
A szabadidőben lehetőség nyílt megismerkedni a környék történetével és hagyományaival, kirándulni a Tisza partjára, és végre megpihenni egy kicsit. Strandoltunk, labdáztunk, ettünk-ittunk, és egyre mélyebben megismertük egymást a társaimmal. Egyszer Szabadkára is ellátogattunk. A táborba egyébként 18 és 27 éves kor közötti fiatalok érkeztünk, szerte különböző országokból. Volt köztünk orosz, német, spanyol, és persze szerb és magyar.
A szállás egyszerű, de barátságos környezetet biztosított, és a hangulata tökéletesen beleillett a magyar és szerb hagyományokba. Csodálatosan kidíszített és kedves közös tere volt, ahol talán mondanom sem kell, hogy jó sok időt töltöttünk játékkal, kártyázással, beszélgetéssel. A szállás tulajdonosa Zoli volt, aki egyébként a főnökünk volt munka közben.
E mellett a felújítandó parkban, illetve az étkezőt környező részen is lehetett bőven időt tölteni, ugyanis egy helyi művész, Imre, telerakta a falut kis szobrokkal és alkotásokkal, ami igazán mesebelivé tette az alapból is befogadó falut. Általában Imre volt az, akinek segítettünk festeni, illetve a kilátóval haladni.
Imre egyszer elvitt engem, illetve a szobatársamat a műhelyébe, ahol káprázatos dolgokat mutatott. A faluban rejtőzködő művész nem csak a szobrászathoz ért, hanem a festéshez, kódoláshoz, robotikához. Sosem láttam még ilyen sokszerű alkotást egy helyen, és főként nem itt számítottam rá.
Mindezek mellett a kedvenc törzshelyünk vagy a focipálya, vagy a mező volt, különösen éjszaka. És ennek egy oka van: a csillagok. Sokan jöttünk nagyvárosokból, és egy olyan napi rutinból, ahol nincs megállás. És íme, ott voltunk, közel 10-en, akik valahogy az életük egy rövidke kis részén valamiért keresztezik egymást, és kénytelenek lelassítani. 10 napig egy új rutint alakítanak ki, együtt, amiben van idő szépen leülni és nézni a csillagokat. Az utolsó este igazán megható volt, és talán az addigi legmélyebb beszélgetéseket indította.
Ez a tábor számomra különösen értékes volt, mert betekintést nyerhettem a vajdasági magyar közösség életébe, valamint megtapasztalhattam, hogyan tudnak különböző országokból érkező fiatalok közösen hozzájárulni egy kis település fejlődéséhez. Mégis a legfontosabb egy ilyen kalandnál az, hogy belül mit változtat. Az a nyitottság, ami az közösséget egy ilyen nemzetközi önkéntes táborban jellemzi, olyan szívmelengető érzést hagy az emberben akárhányszor visszagondol arra a röpke 10 napra, hogy megérti, miért is jó éri meg ezt csinálni. Mert ha ott vagytok egymásnak, és képesek vagytok csapatként működni, akkor bármilyen célért megéri dolgozni, akár a tűző napon is.
