Ebben a blogposztban Mariam személyes élményeről mesél a Seeds of Solidarity program résztvevőjeként.
Beszámol arról, hogyan formálta őt ez az élmény – a közösségi munkától kezdve, egy új kultúrába való belemerülésen át a jelentőségteljes emberi kapcsolatokig, amelyeket az útja során épített. A cikk eredetileg a Medium.com oldalon jelent meg és örömmel osztjuk meg most mi is.
„Amikor önkéntesként először érkeztem Magyarországra, nem tudtam, mire számítsak. Egy bőröndnyi ruhával, reményekkel teli szívvel és ezer kérdéssel a fejemben vágtam neki. Azt hittem, én fogok adni valamit a közösségnek – de végül sokkal többet kaptam vissza, mint amit valaha is elképzeltem.”
A projektem, a Seeds of Solidarity, több lett, mint egy cím – életformává vált. Az eltelt hónapok során belemerültem egy új kultúra ritmusába, új emberekkel találkoztam, és ami a legfontosabb: megismertem egy új oldalamat. Tinédzsereknek tartottam angolórákat, gyerekeknek szerveztem foglalkozásokat, és olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik különböző kultúrákból és hátterekből érkeztek. Nemcsak tanítottam – minden nap tanultam is.
Voltak napok, amikor nevetéssel és kreativitással teltek – például amikor a csapattal Halloween dekorációkat készítettünk, vagy amikor láttam egy tanuló szemében a lelkesedést az általam szervezett vitanapon. Más napok nehezebbek voltak – amikor tört magyar nyelven próbáltam megértetni magam a boltban, vagy amikor meg kellett szoknom a nemzetközi önkéntesekkel való közös lakhatást. De még ezekben a kihívásokban is fejlődtem.
„Az egyik legemlékezetesebb élményem a 'Speak Up! Debate Challenge' volt, amit én találtam ki és vezettem végig. Kiléptem a komfortzónámból, és egy olyan térbe kerültem, ahol kezdeményezhettem, és másokat is inspirálhattam arra, hogy megtalálják a saját hangjukat.”
Láttam, ahogy a kezdetben félénk diákok magabiztos szónokokká válnak, büszkén állnak társaik elé. Akkor értettem meg, mekkora hatásunk lehet, ha hiszünk abban, amit csinálunk.
A nyári tábor, amit ukrán menekült gyerekeknek szerveztünk, szintén mély nyomot hagyott bennem. A nyelvi akadályokat mosolyokkal, dalokkal és játékokkal hidaltuk át.
A világ minden tájáról érkező önkéntesekkel való együttélés megtanított a sokszínűség szépségére. Főzés közben franciául beszéltem, problémákat angolul oldottunk meg, magyar kifejezéseket tanultam a helyiektől, és közben újra felfedeztem saját grúz identitásomat. Ünnepeltük egymás kultúráját, támogattuk egymást a nehéz napokon, és egy kis nemzetközi családdá váltunk egy fedél alatt.
Ez a projekt sokkal többre tanított, mint hogy hogyan vezessem le egy foglalkozást vagy írjak egy óratervet. Türelmet, rugalmasságot és azt, hogyan alkalmazkodjak, ha valami nem úgy sikerül, ahogy terveztem. Megtanultam figyelni – másokra és magamra is. Megtanultam, hogy a fejlődés sokszor a „két pillanat között” történik: amikor buszra vársz, amikor egy hosszú nap végén együtt kávéztok, vagy amikor a teremben állva azon gondolkozol, vajon tetszik-e majd a diákoknak az aznapi aktivitásod.
„Most, hogy visszatekintek, nem csak elvégzett feladatokat látok – hanem életeket, amelyeket megérintettünk. Köztük a sajátomat is.”
Magabiztosabban, nyitottabb szívvel és erősebb hanggal távozom Magyarországról. Bár az önkéntes időszakom véget ért, biztos vagyok benne, hogy a szolidaritás magjai, amelyeket elültettünk, tovább fognak növekedni – a közösségekben, amelyeket szolgáltunk, és azokban az emberekben, akikké váltunk.
A cikk eredeti formában itt olvasható.
